Hol vót, hol nem vót, vót a világon egy gazda. Olyan rettenetes hírében állott. Káromkodott, veszekedett, tört-zúzott, a kocsmába járt és történetesen egyszer annyi sokat ivott, hogy meghalt. Mikor meghalt, eltemették. Vége vót a temetésnek, de a feleségének és a gyermekeinek azután sem vót tőle nyugta, mert hazajáró lélek vót. Minden éjjel éjfélkor hazajött és tört-zúzott, verte az ablakot. Az edényeket földhözvágta. Mindig jött és rettegésben tartotta az egész családot. Hiába mentek a paphoz, hogy jöjjön, szentelje fel a házat, csak járt tovább haza. Nem használt semmi. Hát így telt-múlt az idő, már olyan soványak vótak ettől az éjszakai kisértetjárástúl, hogy az borzasztó.
Míg egyszer egy este bezörgetett egy zarándok. „Adjon isten jó estét! — szólt a zarándok. – szeretnék meghálni, ha adnának szállást nekem. Azért jöttem, mert fáradt vagyok! Itt a faluvégén bejöttem ebbe a házba. Szeretném, ha adnának egy kis ennivalót, meg szeretnék itt hálni!” „Nagyon szívesen — mondta az asszony. — Foglaljon helyet, üljön ide a tűzhöz!” Mert éppen tél vót, hideg vót. És meg is kínálta vacsorával. Megvacsorázott a zarándok. Kezdtek beszélgetni erről-arról, aztán az asszony elkezdte beszélni a kísértetet, hogy az ura meghalt már egy éve, mindig hazajár, nincs nyugtuk tőle. Mindig tör-zúz, ijesztgeti őket, már nem tudnak aludni sem, mert mindig várják az éjfélt. Olyankor jön és egy óráig tart a zenebona. Akkor meg elmegy. Nem szól egy szót sem, csak mindig csinál valami kárt. A zarándok gondolta magában: „Na várjál! Majd ha eljön, akkor majd én csinálok vele valamit!” „Jöjjön ki velem a temetőbe és mutassa meg, hogy hol van a sírja!” Úgy is vót! Az asszony felkelt, habár félve is, de a zarándokkal ki mert menni a temetőbe és megmutatta a sírt. „Na — azt mondja —, rendben van! Én majd később ide visszajövök!” Megjegyezte magának a sírt. „Visszajövök és el fogom intézni, hogy soha többé nem fog hazajönni magukat ijesztgetni!” Úgy is vót! A zarándok visszament.
Tizenegy óra fele felkelt és elindult ki a temetőbe. Nem szólt semmit. Vitt magával szentelt vizet, meg szentelt krétát. Odament a sírhoz. Csinált egy kört és beült a kör közepébe a krétával és a kört megszentelte. Ahogy ott ült várja, hogy mi fog történni. Egyszercsak üti az óra a tizenkér órát: „Bomm! Bomm! Bomm! Bomm!” — az éjfélt. Egyszercsak jött két ördög! Hamar kiássák a sírt. Akkor a csontját kirázzák a bőriből, csak a bőre maradt meg. Az egyik ördög felhúzta a bőrét magára, osztán elment! A másik meg leült a sírra és várt. Elment és ijesztgette őket. Megint csak tört-zúzott, mindent csinál az ördög, úgy mint annakelőtte. Ők meg azt hitték, hogy az ő lelke jár haza! Pedig az ördög járt haza mindig, az ő képibe! Hát mikor vége vót az ijesztgetésnek, lejárt a kísértet időjárása, az egy óra, az ördög elment. Elszaladt a sírhoz, lehúzta a bőrt. De a zarándok már csinált magának egy olyan botot, amivel elkapta és behúzta hamar a körbe. Hűj, az ördögök kezdtek körbe szaladgálni a körön: de be nem tudtak menni. Ijesztgették tüzes vasvillával a szegény zarándokot: „Add ide, mert ha nem, megdöglesz és beásunk ide a sírba! Látod azt a nyitott sírt? Oda fogsz kerülni te is! Gyere ki! Nem jössz ki?” Addig kiabáltak, míg megszólalt a kakas. Megszólalt és az ördögök hamar elrohantak, még a sírt is nyitva hagyták. A zarándok ott vót reggelig. Avval hazament és elvitte a bőrt haza. Másnap elmondta a feleségének: „Itt van a férjének a bőre! Ebbe járt ijesztgetni magukat, de most már nem fog többet jönni!” Avval fogta, bekente benzinnel a bőrt, meggyújtotta. Elégett ott előttük. A hamuját meg összeszedte, betette a sírba és bekaparta a sírt. Úgy is vót.
A zarándok ottmaradt még vagy egy hétig, de a kísértet soha többé nem jött oda. Békét hagyott az asszonynak, meg a gyerekeinek, vége vót a kísértetjárásnak. Ha a kísértet tovább járt vóna, az én mesém is tovább tartott vóna!
forrás: Erdész Sándor: Nyíregyháza néprajza
