Hollós Korvin Lajos: Nyíregyháza

Dohos csönd. Pállott, rothadó avas.
Szikrázó ég, s mégis fülledt, makacs,
enyves, nehéz sötétség terped.
Mint tetvek, tapadnak
a suta, lomha, ellenséges percek.

Megkurtult homlokok, alvadt szavak,
— ezek húsz esztendeje alszanak,
a toronyban megállt az óra,
oszlásnak indult
e kérgesbőrű város-csipkerózsika.

Por… úton, tetőn, tüdőn, agyvelőn,
szemen, szíven, világot ellepőn,
felhőként száll a levegőben…
por-uszályt hurcol
innen a nap magával lemenőben.

Megnőtt, kopár falu, fonnyadt, fanyar,
álmos, ínséges, alföldi s magyar…
Fürtös, penészes talmud-lelkek…
Nehány színes rongy…
Csak alszanak itt s párzanak, legelnek.

És néha ölnek… (újságból tudom,
idéztem is jövet a vasúton,)
csalnak, csempésznek, közel a határ
s a vámsorompó
mind megkísérti, aki arra jár.

Üres könyvesbolt, — ki s mit vágyna tudni?
Kör, egylet: kártya, korteskedés, kugli,
körötte alélt csöggedés, nyomor,
hullára hull e
megáporodott nyíregyházi por.

Filléres gyorsvonat hozott ide,
filléres város fáradt ölibe,
s mint megdobott madár bokorba: este
úgy bujok meg a
fülke sarkába s futok vissza Pestre.