(Nyíregyháza két szom-
szédos parkjában egymás
közelében és átellenében
két remek műemlék áll:
egy testőr-szobor és egy
Vénusz-szobor. Róluk szólez a rövid legenda.)
Daliás volt György, a testőr,
S igaz magyar gyökerestől;
Nagy ember is lett belőle:
Nemzetének ébresztője.
Ércbe öntött szép alakja
Virtusait ragyogtatja;
Rajta van a fringiája
S a gárdista kacagánya.Elmereng a múlt időkön,
Elborong a jövendőkön;
Mennyi nagy terv, mennyi álom,
S mennyi szép van a világon!
S ím a szépség testet öltve
Szembetoppan le a földre…
Megrezzen e látományra
A gárdista kacagánya.„Köd előttem, köd megettem:
Rám gondoltál, megjelentem!
Én voltam a óhajodban,
Én vagyok a sóhajodban:
Könnyeidet értem sírtad,
Munkáidat értem írtad!”
…Ismerősül kacag rája
A gárdista kacagánya.Láng lobog fel György szemében,
Élet erjed érc-mezében:
Karja mozdul, vére pezsdül,
Nekilendül mindenestül.
Istennője felé tartva
Pattan át a másik parkba;
Fejcsóválva leng utána
A gárdista kacagánya.„Ifjúságom szép szerelme,
Jöjj még egyszer kebelemre!
Jó volt az a sok édesség,
De hívott a kötelesség:
Nagyratörtem, feljutottam,
Hej, de szívem megfagy ottan;
Nélküled oly nagyon árva
A gárdista kacagánya.Szállj le hozzám, égi nemtőm!
Jaj, de mi ez én Teremtőm?
Mért van az, ha földet érek,
Testemből elszáll a lélek?
S hogy lehet, ha lelkem elhagy.
Hozzám mindjárt oly hideg vagy?”
…A többit már szinte várja
A gárdista kacagánya.Illedelmes gondolattal,
Gavalléros hódolattal
György leveszi párduc-bőrét
S betakarja istennőjét;
Oly szelíden, oly gyöngéden,
Mint valaha réges régen
Simul rá a kedves vállra
A gárdista kacagánya.Hasztalan vagy most is gáláns,
Nem lehetek érte hálás:
Mert mióta naggyá tettél,
Nem szeretsz már, csak szeretnél!
De lásd, ércbe merevedünk,
Kicsit meg is öregedtünk,
S rád is felfér éjszakára
A gárdista kacagánya!”És azóta révedezve
Oly közel bár, mégis messze,
Egyik balra, másik jobbra,
Nehéz szívvel gondolkodva
Egymást nézi, egymást érzi
Megbűvöli, megigézi
Az istennő könnyes bája
S a gárdista kacagánya.
