Fütyörészve kiállok az utcasarokra,
mosolyom aranyait pazarolva.
Jönnek öreg tanítók, akiket
mint régi regényeket úgy szeretek:
életük porba-homokba merült
dűlőútjain én is indultam messze velük.
Ha nénike jön, — tudom, mit sirogat;
s tudom azt is: — azokat a sírokat
hol fedi fűz! — s melyiket jelöli fejfa
s kinek ég csak az oltárán gyertya.
Valamennyi öreg rokona nagyapámnak:
— ez adósa, ezzel együtt iddogáltak,
amaz emlékszik egy szép kacajára:
— s én szívesen vagyok mindnek unokája!
Hát még ha a lányaikat, fiúkat
öntik elém dalosan az utak!
Kemence-padok, küszöbök, ereszek
esti meséiből ismerem mindezeket.
— „Ez a bácsi szerette…” — de nevettük,
ha susogta a pletyka, hogy — „ezek, együtt!”
Csak ezek? — azok is! Az is ott! Valahányról
tudom én, amit ő se hisz már magáról!
S ha nádereszek emlékeivel szelíden
merengő szemű férfiak jönnek velem szemben
tudom: — ennek az apja gerendák
lágy tenyerén nagy szögeket vert át;
s emezé gyalogolt szomorú lova mellett
dalára a sovány-sikolyú kerekeknek;
annak bicegő lábú apja varázsos
csomagok mellett volt ruhatáros.
S most ők, a fiak, — (valamennyi barátom)
gyönyörű gondok gazdái országnyi határon.
Amerre sietve mennek: büszke, vidám
szelek vernek köszönő kalapok alakjuk után.Ismerem őket mind! Ó, ismerem én itt
az egek magasát, sírok nagypénteki mélyeit,
s a szíveket — a Múlt beletört dárdahegyével —
verve-szakadva azért, mit időnk dele érlel:
ismerem én e földet, ahol az akácok
pattogva, görcsökkel hozzák a virágot,
s szinte szemenkint acélossá kapálva
érik csak nehezen a búza kalász;
hol a rozsfény-álmú rajongó gyermek,
mint a vert-fém,
dacok üllőjén szikrázva csitul emberré.
E földet hogy szeretem! hol a késztető élet
szele tépi a pázsit-kapaszkodású népet,
s hol a gyökerek olyan mélyre nőnek,
hogy termővé kötik fergeteges Időnket.
