Soltész István cikke. Megjelent 1972. áprilisában a Magyar Hírlap egyik számában.
Nyíregyháza nem históriai város, kétszáz-valahány éve rakták le legősibb vályogházainak alapjait az idehívott békési, felső-magyarországi tirpák ősök az elvadult mocsarak között, az elnéptelenedett régi falu kopár homokdombjain. Ez majd annyi idő, hogy a nyíregyházi ember legfeljebb emlékezhet, de már az is nagy szó. Leginkább az öreg tranosciusok, a rézveretes szlovák nyelvű énekeskönyvek őrzik az ősök neveit. A legrégebbi csata, amit a város története feljegyezhet, 1919-ben volt, amikor a villanygyári vörös munkások Kálló határában bátran szembeszálltak az előretörő fehér intervenciósokkal.
Mi híre is lehetett ennek a városnak? Krumpliját és tirpákjait emlegették leginkább. Inkább csúfolódva. Pedig ezek a furcsának tartott, korábban a magyar és szlovák nyelv sajátos keverésével beszélő városalapítók hősi munkát végeztek, szorgalmasak és kitartóak voltak. Az apák nem csak abban rokkantak meg öregkorukra, hogy legalább egy zsinkányi földet szerezzenek fiaiknak, hanem a város gondját is szívükön viselték, 1806-ban már professzori iskolát építettek. Igaz, hogy furcsán beszéltek. A hosszú mássalhangzót nem használták, puha volt a kiejtett szó. Nem azt mondták, hogy enni, hanem azt, hogy eni. Vagy ini, meni, vini, tugya, szegye. Később kiszorították őket a város vezetéséből a beözönlő, könnyű haszonra, hivatalra leső dzsentrik, akik a nappalt is éjszakává téve kártyázták el maradék szilvafáikat a tükrös Koronában, a cincéres sóstói vendéglőben. A polgármester villát lopott össze magának és a csendőrökkel meggyilkoltatta a sztrájkoló kőművesek vezetőjét.
A tanyára szorult tirpákok pedig ingatták a fejüket, amikor kemény adózással szólították őket a városi urak vízvezeték-, csatornaépítésre: „Taki velki kiadás. Taki velki kiadás.”
/részlet/
