„A mai emberek nem is igen emlékeznek arra a regényes, sőt vadregényes Nyíregyházára, amelyet már az eszlári per alatt leírtak Eötvös Károlyék és társai, amilyen Nyíregyházának ma már nyomát sem találjuk. Eltűnt a Bujtos, diákoknak, varrólányoknak és halálos párbajoknak találkozóhelye. A Bujtos, amely a város alatt terült el gyümölcskertjeivel, rakétás szüreteivel, dzsungelre emlékeztető vadonjával és titkos sétautaival, a régi Nyíregyháza sok szerelmét látta. Ide szökdöstek ki a kisasszonykák és régen porrá vállott gavallérjaik, hogy nevük kezdőbetűjét a padba, vagy a hársfa kéregjébe bevessék. A lehempergett fűben tanultak a diákok, akik mostanság kopaszfejű mély emberek. Ország bölcsei, város vezetői. De halálos párbaj is történt a Bujtoson, jobb erről ma már nem beszélni.
Ki emlékszik ma már a Csárdára? Arra a vadrucás, gímes tóra, amely a régi nyírvizekből maradott meg az orosi szőlők alatt a város határában. A Csárda-tó nevezetes volt arról, hogy szép nyíregyházi lányok, asszonyok fürösztötték benne bájaikat. Gyalog, talyigán, az orosi szőlőkből víg szüretből jövet, meglátogatták a Csárdatót a nyíregyháziak, sarkig érő ingben fürödtek a Mária-képű tirpáklányok, nagybajuszú csizmadiák, jókedvű diákok. Messzire a nádak között Gaál Endre levéltáros dupla puskája dörrent, vitte haza a mindennapi vadat, pirosorrú vadrécét, vagy szürke nyulat. Itt is szerelem volt, mert hisz a városban vigyáztak az erkölcsre.”
/részlet/
